Mélység

Ott ül az ördög

sírás előtti csendben,

árnyak bús tintájával

festeti meg lényét.

Fekete, súlyos csendek

hömpölyögnek lassan,

mindent bekebelezve

kúszik a tej-homály.

Hideg arcok néznek

a sűrű ködből rád,

csillogó, fekete íriszük

rettegésed tükre.

A remény bástyáiban

kihunynak a fények,

a szétáradó, fekete füst

szívedhez utat váj.

Mikor beköltözik,

sötét korszak fogan.

Hipnotikus akarata

új időszámítás.

Befalazott kapukat tár

vég nélküli éjnek.

Tompul az életreflex,

kihal a bizakodás.

A vágyak lebenyéről

a valóság leválik.

Álom már a létezés,

fogva tart a mélység.

Földre hullt feszület:

mozdulatlanság.

Karmád legyőzhetetlen,

élő gravitáció.

A mellkas garzonjában

albérlő a gyász,

toxikus jelenléte

megbetegíti a falakat.

Mázsás súly a teste,

ágyhoz láncol hosszan,

magad vagy az élve

eltemetett öröm.