Holnap

Holnap csillagok fényénél fogom meg a kezed,
nyakadra bízom vággyal terhes csókjaim.
Angyalok szemével nézem majd az arcodat,
mint tündöklő világom legfényesebb ékkövét.
Te mennyei látomás, te fényből fogant erény,
fehér tested őrzi a szerelem ízét.
Szemedben ősi álmaim nem létező színe.
Menny-emlék önt el, amikor átölelsz.
Arcodra festem a boldogság mosolyát,
s te szívembe töltöd az örömöt: magadat.
Holnap tündérek ágyán hajtod le a fejed.
Holnap felhők közé szállunk, csak így, szárnyatlan.
Holnap valósággá lesz a katatón képzelet.
Holnap szerelmünk fényszirmain szeretkezünk.

Lilith

Tudom, hogy figyelsz, szűk sikátorok
latexszel bélelt párolgó zugaiból,
s hogy lábnyomaim mélyedésébe
lázas kéjjel rögtön belefolysz...
Lilith, te álnok, nem hagysz el sosem,
minden vágyamat befeketíted.
Gyönge karoddal könnyen ledöntesz,
selymes bókjaid bájital-fiolák.
Méreg a csókod, zárka az öled,
Héraklész is csak előtted térdelt!
Leterítesz, bőrömet nyúzod,
sebeim levedző, vörös rúzsnyomok.
Remeg a testem, rongyok a csontjaim;
báboddá teszel - mindig te győzöl!
Pornószínházad főhőse én vagyok,
itt minden díszlet az élő ruhám.
Lelkemen áradó folt vagy, métely.
Ha magadnak akarsz, csak megrázod a fát,
és erjedt gyümölcsként hullok kezedbe:
- megadom magam - megrészegít a szád!
Lilith, te céda, autók mélyében bújsz,
csak a füstöd látom, a parazsad.
Ha feléd lépek, a festékkel együtt
lemossa arcod a szélvédőről az eső,
és ott csak a szégyenem marad...
Harisnyáddal törlöm le bűneink
csillám-ujjlenyomatait agyamból,
a szerelem arcára zacskót húzol,
és élvezed az agóniát, hogy zihál.
Lilith, te szajha! Mindig ujjad köré
csavarod rövid pórázom, és megvezetsz.
Minden nap, hűségem jutalmaként
belelöksz egy égbenyíló kútba.
Minden szikra a te tüzedből szökik,
de ha lánggá nő, nyomban eltaposod.
Minden kapocs, szikrázó szenvedély,
kezedtől hull és fullad hamuba.
Helyette dogmád roppant kénye;
remegő hús, bilincs és korbács.
Lilith, te kurva, hát hiába állok fel
a gyűrött lepedők vérmezőiről!
Hiába bújok oltárok oltalmazó,
meggyűrűzött szentségei mögé.
Felajzva vársz, vibrálsz az éjben,
piros lámpák buja szentélyed őrzik.
Poklod fénye lepkeként csal magához,
hogy gyűlölettel égessen el.
Lilith, te vagy, ki szánalmassá teszel,
lihegő, nyáladzó ösztönlénnyé...
Te vagy, ki a gátlástól lecsupaszítasz,
és koncként vetsz vámpír húgaid elé.
Te vagy, ki veszett farkassá idomítod,
a lelkiismeret szelíd ölebét,
Lilith, te vagy, ki az orránál fogva vezetsz
hárommilliárd replikát
új Szodoma felé.

12252014

A hajnali napfény ébren talál,

fekszem a szőnyegen, kiver a víz.

Eltűnt a sok szín, az illat s az íz;

fázom, jól esne a máglyahalál.

Félek, úgy reszketek, ölel a tél.

Mellkasomon ólom-ördög guggol.

Emlékek szakadnak rám a múltból.

Barátnak szólít a borotvaél...

Nem értem, hogy történt ez meg velem:

leszakadt rólam a jobbik felem.

Úgy érzem ,mindennek vége szakadt.

Túl magasra másztam, letört az ág.

Egyedül magammal - rossz társaság...

Nyöszörgök szégyenem súlya alatt.

Szilánkjaim csillagok

Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
s kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos szellő lágyan;
ott, hol kő a párnám, s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
mozdulattal, lelkemből tört, élénk
márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
az éjszaka-lányt naphangulatra,
s a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte
bűz bugyrából diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög-súlytól fájón, nem görnyedve,
lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
ő sziromkézzel fanyüvők nyomán magot hintő,
önzőn megbocsátó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
álmot író, jóságtollú költő.
Reményt s harmóniát agyagként én megformálom,
sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
szűzként szenvedőknek igazságot
adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben;
nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
mesterségét, remekét mind csodás.
Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése
vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
gyapjúm ölhetné rút didergését,
vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem
fénynek hitét fekete éjbe a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
belül sem farkas, csak bárány voltam.

Trivia II.

A kedves alszik, mint a tej,
még őrzi a selyemburok.
Én elkészültem csendben, már
csak cipőt húzok s indulok.

Olyan szánalmas e kényszer,
hogy semmi nincs, mi felemel.
Kulcsra zárom boldogságom,
s a csókot sem felejtem el.

Az utca nyirkos, fénytelen,
úgy elnyel, mint egy nagy torok.
Vészjósló minden zaj, mégis
ismerősek a fantomok.

Megrémiszt, ha hátranézek,
hogy ködbe vész a visszaút.
Hogy minden elromlott napom
lelkem falán egy újabb nút.

Szomorú isten néz le rám,
s egy falevél vállamra hull.
Talpam alatt kavics roppan,
egy busz a sarkon befordul.

Olyan megszokott már minden:
Még a tegnapi szemét is
ugyanott hever a földön.
Tán nincs is már metatézis.

Mintha beakadtam volna
az idő kerekébe rég:
szabályos időközönként
jön a szín és a szürkeség.

A zebránál állok, várok,
hogy zöldre váltson a lámpa.
Én sietnék, de a város
soha nem vesz emberszámba.

Otthon hagytam ma is mindent,
csak egy hangulat jött velem.
De az is elszomorít, hogy
annyira jelentéktelen.

Valami pókhálót húzok
magammal már egy ideje,
e pók is azért kelt útra,
hogy legyen egy jó kis helye.

Ránézek és eszembe jut,
hogy min függnek az életek.
S egy bokorra teszem szépen.
S megköszönöm, hogy élhetek.

Trivia I.

Egy srác kaviccsal dobálja

az útjelző táblát.

Sörösdobozt görget az enyhe szél.

A kisboltban épp senki sincs,

az utca is üres.

Csak egy nő sétál, s magában beszél.

A járda repedésein

már kiserkent a gaz.

Autók szétcsapják a pocsolyát.

Kávé mellett egy nyugdíjas

épp újságot olvas

- öt dioptrián át is alig lát.

Dühös megint a buszsofőr,

nem tud visszaadni.

Egy szegény újabb haladékot kér.

Gesztenyefán csókák zsongnak.

A kocsma nyitva áll.

Tízpercenként egy új vendég betér.

A gyárban nagy a kapkodás,

egy gyűrött arcú lány

hosszasan bámul a falakon át.

Kislány krétával kezében

elmélyülten alkot;

kiszépíti az aszfalt bús porát.

Idős bácsi görnyedt háttal

a megállóban áll.

Galambok lomhán kergetik egymást.

A bankban a takarító

felmossa a padlót,

de összejárkálják folyton-folyvást.

Szerelmes pár ölelkezve

búcsúzik a sarkon.

Az iskolából ömlik a tömeg.

Öltönyös nagyot fékez, és

még nagyobbat kiált:

- mi van, nem látsz a szemedtől, öreg?!

A szemeteskosár mellett

csokoládés papír.

Mindig szaglásznak a kóbor ebek.

Hivatalban sorban állnak,

s órájukat nézik

fáradt arcú, szomorú emberek.

Valaki hosszú késeket

fen - holnap ölni fog.

A lámpa még piros, de mindjárt vált.

A templom mellett állványon

munkások dolgoznak,

tornyában az óra már rég megállt.

Egy néni hirdetést ad fel:

"özvegy társat keres"

Gyűlöli, hogy mindig egyedül kel.

Fiatalok csapata zúg,

mobilból zene szól.

Egy aktuális csillag énekel.

Kisbaba sír a plázában,

az anyja nem figyel.

A kirakat érdekesebb látvány.

A kerítés tetején egy

sovány macska sétál.

Az úton olajfoltban szivárvány.

Panelház kopott erkélyén

egy asszony tereget.

Cigarettát szív egy kerékpáros.

A telefonfülke mellett

elpusztult egy bogár;

Elmegy mellette az egész város.

Szerelmünk halála a csend

Nem szorítja a kezet a kéz,
a féltés nem fon át,
szívünk repedt pohár,
csendben
elszivárgott a szerelem.
Az aljára száradt cseppek
már nem vonzzák az ajkakat
- miért is vonzanák?
Már úgysem részegít.
Közénk ült a csend,
a bók is hallgat:
nem öntözzük súgva
egymásba vetett kincseink.
Selymünk oszló posztó,
mára durva, nem melegít.
Nem borzol kedélyt volt buja lágya...
Nincsen csók, sem érintés,
nincs suttogás, nincs láz.
Égő fekély lett a simogatás.
Ha szólunk,
egymást marjuk bőszen,
hát inkább hallgatunk,
szerelmünk halála a csend,
csontig ható rothadás.
A nyíló remény csírája
szánalmas kis szikra:
csak csikk a talpunk alatt,
ócska vetélés.
Bámulunk ki az ablakon,
a rohanó tájat nézzük,
szemeink már ébren is álmot látnak.
Közénk ült a csend,
a szitok is hallgat.
Fogaink közt vonyítanak
avítt szép emlékeink.
Nincs esélyük visszatérni,
túl régen kútba hulltak -
testük húslegyek pazar lakomája.
Nem fürkészi megtört arcunk
napsugártekintet,
jégkorszak lett a lobogó nyár.
Ajándékot nem veszünk,
s már csók sem csattan rég.
Betegség lett a szimbiózis.
Ha szólunk,
egymást marjuk nyersen,
hát inkább hallgatunk,
szerelmünk halála a csend,
mély, üszkös rothadás.
Már nem emlékszünk rá,
milyen mámoros volt egykor
forró szele, tündér öle,
nárcisz illata.
Már nem emlékszünk rá,
annyira rég kimúlt.
Közénk ült a csend,
a tetem mélyen hallgat:

már mindenbe beivódott
förtelmes bűze...