A beköltöző

Te még nem tudhattad akkor,

de én óvtalak, hogy ne félj.

Fölötted lebegtem titkon,

szemem csillag volt, testem éj.

Ott ültél lent a fák alatt,

hulló szirmok záporában,

s leszálltam feléd egy ágra

az égszínkék tollruhámban.

Reményvesztett, hó-arcodat

maró bánat gyűrte csúffá -

de nekem szép voltál, s akkor

váltál az egyetlen úttá.

Fiatal voltál és árva,

még csak annyit tudtál, hogy fáj

a lét. Imáid dallamát

visszhangozta a konok táj.

A csend voltam, és te törtél

könyörgőn, ahogy ott sírtál.

Csak abban a percben váltam

emberré, amikor hívtál.

És én érted jöttem aznap,

mikor olyan üres voltál,

hogy elfért benned még egy fél:

pont amilyet megálmodtál...