A szurokfüggönnyel nem bírt el a hajnal.
Bekebelezte e plasztik topáz lelkét.
Tudtam, hogy egyszer meggyilkolja majd egymást
a kéz a kézben járó örök ellentét.
Kitin szívemen áttört a bánatnyaláb.
Izgatottan vert, majd görcsbe dobta izmát.
A boldogság medréből kilépett hamar:
Mindent elsodorva szült új kataklizmát.
S e mocsárban most is süllyed az öntudat.
Itt nem számít semmit, hogy a szív mekkora.
Mint kettétört uszály olajvérével, úgy
festi létem a fájdalom injektora.
Fekete ég alatt nyüzsgő-mozgó férgek,
idomtalan árnyak a kozmopoliták.
Illek hát az apokaliptikus térbe,
hol szénszirmokat pislákol a vak világ.
Szétárad a bűnöm. Az éjszaka éhes
szörnyeteg, mely felzabál minden kultúrát.
Succubusok lámpással kezükben járnak -
keresnek egy épp enyhítendő tortúrát.
S a meghasonlott világba ál fényeket
csalnak ezek a foszforeszkáló lepkék.
Ringatnak hullám-szőnyegeken szeretve.
Tán tulpák ők, kik az álmaim vetették:
Csókjuktól szárad a könny és begyógyulnak
a sebek. Egyszerre megmentőm és csapdám
mind, hiszen majd könnytelen elrepülnek,
s csak még súlyosabb poklot rogyasztanak rám.
Tudom érdek minden érintés és lázas
örömködés. Maszk mind, hiába meztelen.
De nincs választás, kényszer minden mozdulat.
- Mekkora szerencse hogy nincs mit vesztenem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése