Trivia II.

A kedves alszik, mint a tej,
még őrzi a selyemburok.
Én elkészültem csendben, már
csak cipőt húzok s indulok.

Olyan szánalmas e kényszer,
hogy semmi nincs, mi felemel.
Kulcsra zárom boldogságom,
s a csókot sem felejtem el.

Az utca nyirkos, fénytelen,
úgy elnyel, mint egy nagy torok.
Vészjósló minden zaj, mégis
ismerősek a fantomok.

Megrémiszt, ha hátranézek,
hogy ködbe vész a visszaút.
Hogy minden elromlott napom
lelkem falán egy újabb nút.

Szomorú isten néz le rám,
s egy falevél vállamra hull.
Talpam alatt kavics roppan,
egy busz a sarkon befordul.

Olyan megszokott már minden:
Még a tegnapi szemét is
ugyanott hever a földön.
Tán nincs is már metatézis.

Mintha beakadtam volna
az idő kerekébe rég:
szabályos időközönként
jön a szín és a szürkeség.

A zebránál állok, várok,
hogy zöldre váltson a lámpa.
Én sietnék, de a város
soha nem vesz emberszámba.

Otthon hagytam ma is mindent,
csak egy hangulat jött velem.
De az is elszomorít, hogy
annyira jelentéktelen.

Valami pókhálót húzok
magammal már egy ideje,
e pók is azért kelt útra,
hogy legyen egy jó kis helye.

Ránézek és eszembe jut,
hogy min függnek az életek.
S egy bokorra teszem szépen.
S megköszönöm, hogy élhetek.