Szilánkjaim csillagok

Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
s kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos szellő lágyan;
ott, hol kő a párnám, s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
mozdulattal, lelkemből tört, élénk
márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
az éjszaka-lányt naphangulatra,
s a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte
bűz bugyrából diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög-súlytól fájón, nem görnyedve,
lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
ő sziromkézzel fanyüvők nyomán magot hintő,
önzőn megbocsátó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
álmot író, jóságtollú költő.
Reményt s harmóniát agyagként én megformálom,
sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
szűzként szenvedőknek igazságot
adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben;
nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
mesterségét, remekét mind csodás.
Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése
vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
gyapjúm ölhetné rút didergését,
vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem
fénynek hitét fekete éjbe a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
belül sem farkas, csak bárány voltam.