Szél
fújt be hozzám a kulcslyukon át,
elfütyült
nekem egy boldog nótát.
Poros zongora, rajta gyertya ég,
a
muzsikaszó itt ritka vendég.
Csak
eső zörög, vihar dörömböl,
nem
voltam részeg rég az örömtől.
Nincs
vendégszoba, csak gazos sírkert,
nem
láttam régen eleven embert.
Rozsdás
az ajtón a kopogtató.
Nem
is volt tán még itt látogató...
Úgy
jönne el, ha jönne bárki is,
bús
novemberre színes április.
Sötét
a kastély, árnyék se mozdul,
a
kandallóbél üresen kondul,
csend
az asztalnál eszi a lelkem,
kérdezett
tán rég, de nem feleltem...
Vak
vagyok, néma és láthatatlan,
az
idő sem várt rám - itt maradtam.
Egyedül
vagyok, magány a társam,
segít
nekem, hogy sírom megássam.
Tollból
folyt betűk, megsárgult lapok
őrzik
titkomat, hogy még itt vagyok.
Mécs
fényére sírt sötét verssorok,
ha
tintám elfogy, én is elfogyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése